Vörösmarty Mihály

(1800 - 1855)

 

A Fejér megyei Kápolnásnyéken, a község déli részében, lankás dombon áll Vörösmarty Mihály szülőháza. Az egykori ispánlakhoz műút, s dús lombú vadgesztenyesor vezet. Az épület márványtáblával megjelölt falán sok-sok virág hirdeti a szülőföld és az utókor háláját. A látóhatár szélén a Velencei-hegység ékes hegykoszorúja övezi a Velencei-tavat, melynek víztükre oly sokszor látta Vörösmarty töprengő gyermeki arcát. Ez a táj adta a haza első képét, és adott erőt, ihletet a költő indulásához. Itt tanulta az első verseket, kószált álmodozva a réteken, itt ismerte meg az embereket, a nép dalainak, tréfáinak feledhetetlen jóízét. „Egy sötét gunyhó takarta,/A szülőt: itt lettem én./Itt élek: nincs nememben/Semmi nagy, nincs semmi fény.” – emlékezik a pályája egészét jellemző meghitt szerénységgel a dunántúli táj e kis szegletéről egyik ifjúkori versében.

Az akkori Pusztanyék kicsiny dombján, zsellérházak szomszédságában állt a takaros ház, melyben idős Vörösmarty Mihály feleségével, Csáthy Annával élte egyszerű, falusi életét. A kilencgyermekes család harmadik gyermeke, Mihály, 1800. december 1-jén látta meg a napvilágot. Az apa puritánul, takarékosan, szigorú elvek szerint nevelte gyermekeit, ugyanakkor könyvtárában a magyar könyvek mellett a klasszikus szerzők munkáit is őrizte. Mihály János öccsével együtt nevelkedett a nyéki birtokon, apjuk a helyi református iskolába íratta őket, s még fiai zenei nevelését is fontosnak tartotta.

1811-től a fivérek a székesfehérvári cisztercita gimnáziumba jártak. A gőgös földbirtokos úrfik és vármegyei urak csemetéi között az ifjú Vörösmarty Mihály kitűnően tanult. Ötödikes korában már kisebb diákok tanításával segített szülei anyagi gondjain. Az apának sok nehézséget okozott a nagy család eltartása, ezért ösztöndíjat kért tehetséges fia számára – hiába. Végül az ifjú 1816-ig, életének legfogékonyabb szakaszában szívta magába a történelmi város levegőjét, s rejtegette a római időmértékes versek iránti érdeklődésének köszönhető első hexametereket, a költői kezdés papírszeletekre írott, elveszett első bizonyítékait.

A szünidőket a fiúk otthon töltötték. Mihály atyja könyvtárából gyakran magához vett egy-egy klasszikus művet, s a Velencei-tó mellett keresett csendes, árnyékos helyet, ahonnan szép kilátás nyílt a vidékre. Kedvenc pihenőhelyein órákig álldogált, gyönyörködve a táj szépségében, örök ihletet és útravalót merítve e páratlan gazdagságból költői pályája kiteljesedéséhez.

Az ifjú Vörösmartyt apja 1816-ban Pestre vitte a gimnázium folytatására. Ekkor kezdődött meg a költő igazi önálló élete, hisz az anyagi gondokkal küzdő apa egyre kevesebb támogatást tudott biztosítani számára. Az ifjú lelkesedett a fővárosért, vidéki, kicsinyes viszonyokhoz szokott szemében óriási méreteket öltött annak pezsgő, nyüzsgő élete. Mégis jellemző rá, hogy nem szédült bele a nagyváros forgatagába, hanem felülemelkedve azon, gyönyörködött a Duna és a budai hegyek páratlan látványában. A pesti évek hatására véglegesen kialakult költői hivatástudata.

Az ifjú költő életében két szempontból is mérföldkőnek számított az 1817-es év. Nyáron elveszítette apját, korán megízlelvén ezzel az élet keserűségeit. Majd ősszel a Tolna megyéből Pestre tartó Perczel család Martonvásárnál egy törött tengelyű szekérrel találkozott. Mint Perczel Mór emlékirataiból kiderül, a szekér utasainak egyike egy egyszerűen öltözött, közömbös kinézetű, alig 15-16 éves fiatal volt. A Pestig hátralévő, közösen megtett úton Perczel Sándor a művelt ifjú diákot fiai tanítójává fogadta, mellyel megkezdődött életének az a majd tízéves időszaka, melyet a Perczel családnál töltött nevelőként. A Perczel birtokon lobbant szerelemre Etelka, a földbirtokos leánya iránt, ekkor írta első verseit, s ezen időszaka végén fejezte be a „Zalán futását”, mely mindössze huszonöt évesen egyik napról a másikra híres emberré tette. S bár a nagy eposz költői sikert hozott ugyan, keserű anyagi helyzetén nem segített.

A Perczel családtól való elválását követően azonban egy valami biztosan kirajzolódott előtte: nem lesz ügyvéd. Egyetemi jogi tanulmányai, görbői ügyvédbojtárkodása, s az élet hozta más ügyvédi próbálkozások ellenére Vörösmartyból visszafordíthatatlanul költő lett. S hogy milyen jól van ez így, mi sem bizonyítja jobban, mint az a feljegyzés, amely bojtárkodása idején készült. Eszerint figyelmesen hallgatta az őt ügyével felkereső elbeszélőt, de a komplikációk hallatán ki akart bújni a megbízás alól. Mikor trükkel nem ment, nyíltan megmondta, hogy nem vállalja el.

- Miért nem? – kérdezte az ügyfél.

- Mert nincsen igaza magának. – válaszolta Vörösmarty.

- Akkor jobb is, ha nem lesz ügyvéd az úr. – válaszolta az ügyfél, és otthagyta az ügyvédjelölt Vörösmartyt. 1827-ben kapóra jött a Tudományos Gyűjtemény szerkesztésének felkínálása, amely végleg megmentette az ügyvédi pályától.

1831-ben megírta „A két szomszédvár” című eposzát, búcsút véve ezzel a nagyobb epikától, s utat nyitva az „álomjáték”, a költészetében fordulatot jelentő „Csongor és Tünde” felé. E költői értékekben rendkívül gazdag mű Katona „Bánk bán”-ja és Madách „Az ember tragédiája” mellett a magyar irodalom legmaradandóbb alkotása. Kölcsey így ír róla: „… a Csongor kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben… …akárki mit mond, én a nemzetnek Csongoráért szerencsét mondok.”

Költészetének következő szakaszában a népies irányvonal került előtérbe (Az elhagyott lány; Puszta csárda; Haj, szem), a népdalokat balladák követték (A búvár Kund; Az ősz bajnok; Toldi), majd munkássága a reform-mozgalom szellemiségének megfelelően a haza, a nemzet felé fordult. Vörösmarty saját maga és kortársai feladatát a „Gondolatok a könyvtárban” című versében fogalmazta meg: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni/ erőnk szerint a legnemesbekért”. Nagy részt vállalt kora irodalmi és tudományos életének szervezéséből, a nemzeti színjátszás szervezéséből, a nemzeti függetlenségért folytatott harcból. Írótársaival, Kisfaludy Károllyal, Bajza Józseffel, Toldy Ferenccel dolgozott együtt az Auróra-körben, szerkesztőtársa volt az Athenaeumnak, a Magyar Tudományos Akadémia tagjául választotta. Lírai költészetével is a haza felemelését szolgálta, s ekkor született „Szózat”-a, a hazaszeretet örökszép alkotása. A harmincas évek költői termése közül egyik legszebb elbeszélő költeménye, a „Szép Ilonka”, a szülőföld szeretett vidékét is megénekli dallamos soraiban. Ez a szülőföld szomorúságot is tartogatott Vörösmarty számára: édesanyja sajnos rövid ideig lehetett büszke költő fiára, 1834 szeptemberében, 61 éves korában tüdőgyulladásban meghalt, mély fájdalmat hagyva a költő lelkében.

Az 1836-ban már a nemzet koszorús költőjeként ünnepelt Vörösmarty költészetének legértékesebb szakasza a 40-es évek lírája. Nem lobbanékonysága, dinamizmusa, tömegeket megmozgató habitusa emeli őt a legnagyobbak közé, sokkal inkább karakteres jelleme, költészetének és cselekedeteinek egysége avatta a reformkor legkiválóbb költőjévé. Magánéleti puritánsága és tán boldogtalansága is meghúzódik e korszak nagy erejű és hosszan ható lírája mögött. Becsületessége, jellemes életvitele a Csiga vendéglőben összeülő barátok, művészek Nemzeti Körré alakult társaságának központi, elismert alakjává tette. Szerény, csendes hangjára sokan felfigyeltek. Hazafias költészete új húrokat pengetett. Lelkesen üdvözölte a Magyarországra látogató Liszt Ferencet (Liszt Ferenchez), a közömbösség ellen harcolt a „Honszeretet”-ben, és 1844-ben írta egyik legnagyobb ívű alkotását, a „Gondolatok a könyvtárban” című verset. Versében a Csongor és Tündében felvetett kérdésekre válaszol: lehet-e igazi boldogság a Földön, elérhető-e az egyén számára. Az országház egységességének hiánya okozta keserűségből fakadt „Az emberek” című alkotása.

Sivár magánéletébe váratlan szerelmi szál hozott változást. 1841-ben a költő megismerkedett a nála több mint húsz évvel fiatalabb Csajághy Laurával, aki iránt szenvedélyes szerelemre gyúlt. A lány kezdetben inkább csodálattal és tisztelettel viszonozta a költő-fejedelem érzéseit, de két év múlva meghajtotta fejét szenvedélyes érzelmei előtt, és a felesége lett. A sok vívódás, lelki tusa után létrejött házasságból négy gyermek született. A családot hamarosan súlyos anyagi gondok sújtották. A családfő mindent elkövetett, hogy biztosítsa megélhetésüket, de a szükség mégis szinte egész életüket végigkísérte, folytonos kételyeket és vívódást okozva Vörösmartynak.

A 48-as eseményekben az őt jellemző állhatatossággal, ugyanakkor csöndesen vette ki a részét. Március 15-i személyes részvételéről nem tudunk, s bár feladatokat vállalt, a heves napokban családi tragédia érte: kisebbik fia meghalt. A tragédiában megtört költő kevés költeményt írt, publicisztikáit a Pesti Hírlap közölte. A kormánnyal együtt családjával ő is Debrecenbe helyezte át székhelyét, majd 1849 májusában visszaköltöztek Budára. A szabadságharc bukását követő nehéz időszakot bujdosással kellett átvészelnie, miként barátai nagy részének is, míg mások börtönben sínylődtek.

Életének utolsó öt esztendeje lassú haldoklás volt számára. Bár önként feljelentette magát, a törvényszék jóindulattal kezelte ügyét, és kegyelmet kapott. S miként életének válságos éveiben a szülőföldön keresett megnyugvást, most is gyermekkora kedves emlékeihez fordult, mikor 1853 tavaszán Kápolnásnyékre költözött. Gazdálkodásból és akadémiai fizetéséből próbált megélni, de csak a legszükségesebbekre futotta. Bántotta, hogy családjával nélkülözésben, szegénységben éltek. Egyszer-egyszer utazott csak fel Pestre az Akadémiára a feldúlt, ápolatlan külsejű, szakállas költő, a „szegény öreg” – ahogy nevezték.

Falusi magányában lefordította a „Lear királyt”. Barátai, alkalmanként még Deák Ferenc is felkeresték, alkotásra buzdították. Nyéki hétköznapjaiból kitörve egyszer még megcsillant feltámadó szenvedélye, amit olyan kiemelkedő versek jeleznek, mint „Az ember élete”, az „Előszó” és „A vén cigány” csodálatos lírája. Még egyszer utoljára kitört belőle hazafiúi jelleme és aggódása, ugyanakkor már reménysége is, hogy nemzete nem pusztul el.

1855 áprilisában az újjáalakított Nemzeti Színházat „Az áldozat” című drámájával nyitották meg, a zsúfolt nézőtéren Vörösmarty is jelen volt, a közönség ovációval ünnepelte. Októberben Pestre utazott gyógykezelésre. 1855. november 19-én tért örök nyugovóra a Váci utcai Kappel-házban. Temetése valóságos tüntetés volt hazafisága és szelleme mellett, az önkény ellen. Sok-sok évtizeddel később Illyés Gyula így foglalta össze Vörösmarty munkásságát:

„Nem volt nemzeti hőskölteményünk. Megírta. Nem volt balladánk. Megteremtette. Nem volt drámai nyelvünk. Pótolta a hiányt. Nem volt mesejátékunk. Általa lett. Költőink nem tudtak a néphez szólni, nem tudtak népdalt írni? Megmutatta, hogyan kell. Színi bíráló kellett, folyóiratszerkesztő, szakosztályvezető az Akadémián? Vállalta… Aztán csatadalt írt, negyvennyolc éves korában… Nem tért ki semmiféle munka elől, s legihletettebben akkor dolgozott, amikor a nemzet, a nép, a közösség ügyéért munkálkodhatott. Ezt nevezte férfihoz illő jó mulatságnak.”

Összeállította: Túriné Kovács Kata magyartanár